9. Fejezet. - A szökés..

                ~Catrine~


      Felvettem a pultról az utolsó piros papír poharat, majd letöröltem az ott maradt "üdítőt".
A konyha kész.
A nappali kész.
A szobák készen vannak.
Igen.. szinte mindegyikben voltak, azaz kivéve Mr. Black -Kevin- szobáját. Ott csak a kék-fekete selyem lepedőt igazítottam meg, amit összedúrtunk. Lehet most a piros szín árnyalatai uralkodnak az arcomon, de jelen pillanatban ez a legutolsó ami érdekelne..
Magabiztosan kaptam fel a fekete szemetes zsákot és vittem lábaim a kuka felé.
Mikor vissza értem örömmel vettem tudomásul, hogy mindennel végeztem.
Elindultam a kétszárnyú üvegajtó felé, s mikor kinyitottam megcsapott az éjszaka friss szellője.
Kiléptem és  megálltam a medence mellé sorakozó nyugágyak mellett. Csak néztem és nem győztem betelni vele. Épp egy cipőt próbált kihalászni a vízből. Mikor kivette és felegyenesedett akkor vett észre.
Szája sarkában bujkáló mosolya most diadalittasan terült szét arcán.
Minél közelebb mentem hozzá annál élénkebben élt bennem a szobájában történtek.
- Szép munka. - közöltem tettetett fölénnyel.
- Aha - lassan húzta végig ujjait vállamtól lefelé, majd csuklómtól fogva magához rántott.  Arcán a medence hullámzó kék vize tükröződött, de jelenleg lefoglalt a mélyen csillogó szinte fekete szemei és elváló rózsaszín ajkai, ami most egyre puhábbnak látszott.
- És most? - kérdeztem, s kezem felcsúsztattam a tarkójára, mire lassan lehunyta szemeit így kivéve engem annak fogságából. Majd újra kinyitotta a börtönöm.
- Én csak azt szeretném, amit minden velem egykorú srác egy ilyen gyönyörű lánnyal.. - kérdő pillantásaimra folytatta korán abbahagyott mondatát. - .. aludni melletted. - mosolya lassan kúszott arcára, de minél szélesebbre húzódott annál inkább kételkedtem abban, hogy ez a valóság. - De először.
A következő pillanatban a hideg víz teljesen átáztatta fekete csipkés ruhámat. A hajam is lelapult az ütközettől, gondolom a sminkemmel sem volt jobb a helyzet.
Egy gyors terepszemle után rájöttem, hogy a medencében vagyok. Nem kellett volna belelöknie, ezt még megbánja arról gondoskodom..
- Kev.. - mondtam fuldoklást színlelve - Kev, segíts! - mondtam, de a nagy alakítás közepette tényleg lenyeltem egy kis vizet.
- Cat.. - guggolt le a medence széléhez - .. "Save me" tábor. Azt hittem aki egy nagy folyóban megtudja menteni az ember életét annak nem okoz gondot ennek a töredéke.. - igaza van.. Nem is tudtam hogy ő is ott volt.
Abbahagytam a játékot és unott arccal az irányába úsztam. Öntelt vigyor ült ki az orra alá.
Mikor már előtte lebegtem a vízen, kinyújtottam a karom segítséget kérve, amit el is fogadott.. volna, ha nem rántom magam mellé őt is.
Hátra néztem, de nem láttam sehol, majd hirtelen tűnt fel előttem.
- Caat, Cat segíts nem tudok úszni! - utánzott nyávogós hanggal, mire mellkason ütöttem. De megfogta a kezem és ajkát az enyémhez tapasztotta.
Kezem a vállain pihentettem míg ő a hajamba temette.
Minél jobban mélyítette csókunkat a víz egyre jobban emelkedett felettünk, mígnem már a víz alatt voltunk. Hajam előre bukott. De egy másodpercre  sem váltunk el egymástól.

***

       Körülnézve, Kevin fürdőszobájában, szinte láttam őt, ahogyan reggelente a legnagyobb pontossággal állítja be a haját, amit mindig is szerettem szétszedni.

A tükörképem, mintha nem is engem mutatott volna vissza. Arcomon furcsa vigyor ült, szemem csillogott. 

A teljesen átázott ruhám rám tapadt és ezt kiegészítette lelapult hajam és szétfolyó sminkem. De valahogyan ez egy kicsit sem izgatott. Már éppen a fekete, szatén anyag cipzárjával bajlódtam, mikor kinyílt az ajtó..

Kev meg sem várva, hogy egész teste bent legyen azonnal a pólója aljához kapott és fején áthúzva szabadította meg magát tőle.
- Mi van?!- kérdezte öntelt vigyorával párosítva.
- Semmi. Csak.. - kezdtem, de nem igazán tudtam, hogy mit is kéne most mondanom. - Nem gondolod... hogy egy kicsit elhamarkodtuk? - mondtam végül halkabban, mint szerettem volna. Inkább most fájjon egy kicsit, minthogy később összetörjön a szívem.
- Nem. Miért te? - kérdezett vissza felém fordulva.
- Nem. - mondtam a fejem ingatva.
- Akkor jó. - Vállaira tettem a kezem, mire ő egy ázott tincset tűrt el az arcomból. - Cat, még most mond meg az igazat az érzéseiddel kapcsolatban, minthogy később teljesen összetörj mind a kettőnket. - miért ilyen egyforma a gondolkozásunk?!
- Kevin.. szeretlek. - nem tudom, hogy a hajamról csöpögött- e végig az arcomon a víz vagy a szememből eredt meg a kis patak, de mosolyogva hajoltam Kevin szájára.


   
            ~Rebeca~



      Az egész olyan  hirtelen történt fel sem tudtam fogni, hogy mi is történik körülöttem.
Az egyik pillanatban még a diszkóban próbál levenni a lábamról egy srác a másikban már egy koszos szoba egyik sarkában babrálok a pólóm aljával. Olyan szánalmasnak érzem magam.
- Beca.. - a hang irányába fordultam és Jason - a változatosság kedvéért- már megint a haját igazgatta az egyik törött tükörben nézve a végeredményt.
- Mond ki! - sóhajom inkább volt unott, mint érdeklődő.
- Jól áll?! - tette fel ugyanazt a kérdést negyedjére.
- Jason, ugyan olyan, mint 5  perccel ez előtt.
- Az nem lehet, hisz a z előbb lefeküdtem és most pedig ülök. - majd úgy nézett ám mintha én lennék a nemnormális -helyette-.
- Oh, tényleg ezt eddig észre sem vettem. - mentem közelebb hozzá, és leültem vele szemben. Az ágy átmelegedett az előbb -általam- lelökött lába alatt.
- Mit?
- Hogy itt teljesen lelapult. -  mondtam számat elhúzva.
- Hol? - kérdezte világvégét jelző fejjel. És keze gyors felfedező útra kelt a haját kicsit összekócolva.
- Hát itt. - majd én is eltemettem kezem sűrűn egymás mellet sorakozó szálaiban, ami kicsit hosszabb volt a tőle megszokottnál. Ide oda tologattam koronája állását végül teljesen "véletlen" a haja összes szálát az ég felé irányítottam.
- Tá-dá! - tártam szét karjaim győztesen.
Válasza egy göndör morgás szerű nevetés volt.
Felálltam az ágyról és Nick ott gubbasztott a vas rácsok előtt. Már vagy tíz perce ott matat, így a kíváncsiság felül múlta a az ép ész fogalmát és odasétáltam, majd lekuporodtam mellé.
Figyelmesen néztem minden mozdulatát. Egy kisebb bot volt nála, amire hajlított kampószerű vasat próbált felerősíteni.
- Segíts! - suttogta, majd a kezembe adta a tárgyakat.
A végéhez illesztve a horgot ujjaimat elkezdtem hevíteni, majd egymáshoz dörzsölni a két darabot. A hőtől megolvadt a vas és formázhatóvá vált, így "ráhegesztettem" a botra.
Nick mindvégig rajtam tartotta kutató tekintetét, amitől nem kicsit voltam zavarban. Kezem egyre erősebben masszírozta egymásba a két anyagot.
- Add ide mielőtt még elpárologtatod! - mosolyogva elvette tőlem a szerszámot.
- Mit akarsz vele? - kérdeztem halkan.
- Nézd!
Fejem a szemével mutatott irányba fordítottam. De  nem láttam semmit. Összeráncolt homlokkal helyeztem magam vissza az előző felállásba.
- Igen, most először mentek el és hagytak itt teljesen magunkra. Szóval itt az idő szedni a sátorfánkat és pucolni. - a mondatot elhaló hangon fejezte be, mert a szabadságunkhoz hozzásegítő eszközt már kidugta a rács kockáin át.
- És mit szeretnél ezzel elérni?!
- Használd a szemed, Rebeca! - abból, hogy kimondta a nevem arra következtettem kicsit feszült.
Átnéztem a rácsok hálóján és szembe találtam magam a falon függő kulcsokkal. Azonnal mosolyra húzódott a szám, hisz már magam előtt láttam ahogy kijutunk ebből a koszfészekből.
Nick erőlködve nyújtogatta a karjait, hogy elérje a kulcsokat, de nem érte el.
- O'Brian! - Jason azonnal letette a tükröt és felénk sétált. Nick eléggé ráfeszült a szökésre, hiszen már nem is úgy szólított bennünket, mint általában.
- Mi van Sanchez? - tessék! Már ő is kezdi.
- Fogd meg ezt - adta a kezébe a botot. - és vedd el vele azt. - majd rámutatott a falon csüngő kulcs csomóra.
Jason 'arrébb' söpört bennünket hogy kényelmesen elérje célját. Keze újból és újból megremegett az erőfeszítéstől.
Pár próbálkozás után a kulcs már a kezünkben pihent.
Nick egyszerű mozdulattal kivette J. kezéből a tárgyat, fürge ujjaival  kívülről bedugta a zárba és forgatni kezdte. A zár apró kattanása most kalapács ütésként hatott a minket körülvevő csendeben.
Szívem egyre gyorsabban vert, de remélem nem látszott rajtam.
Nick keze újra a cellán beül helyezkedett el.  Már éppen belülről tolta volna ki az ajtót, amikor hangokat hallottunk.
Egy röpke másodperc alatt elhagytuk a rácsok környékét, majd legártatlanabb mosolyunkat és pozíciónkat felvéve helyezkedtünk el.
A hang alábbhagyott, de nem lehettünk benne elég biztosak, hogy a zaj okozója el is hagyta az épületet vagy csak.. hát.. leült. ( Mi mást lehetne itt csinálni?)
De síri csend lett.


-------------------------------------------------------------------------------
Hát nem is tudom mit mondhatnék egyszerűen annyi dolgom volt mostanában (igen majdnem másfél éve) hogy örültem ha leülni tudtam. Szóval.. egyszerű kérdésem van az én drága olvasóim felé.
SZERETNÉTEK HOGY FOLYTASSAM A BLOGOT?!
Most minden rajtatok múlik!!
Kommentben írjátok meg nekem, hogy mi volt ami tetszett ebben a történetben vagy esetleg mi az ami nem annyira. Minden fajta vissza jelzést elfogadok.
Annyira szeretlek titeket. ;*

ezermilliópusziölelésésminden igen így egyben!! :)

Imádom ezeket a számokat, és már olyan régen osztottam meg bejegyzést, így most többet kaptok!! :):)

Ő  már le van stoppolva ;P

Ez a hang.. *irigy nézés* :P

Ő is stoppos :P

Nagyon nagy szívem van így ő is az :P

Páldakép!!! ( szerintem egy kicsit hasonlítunk is )

HA van időtök a számokról is elmondhatnátok a véleményeteket!